21. rész

 Új rész! Nagyon köszönöm a 6000 oldalmegjelenítést nagyon szeretlek titeket. Lehetséges, hogy nem pont most kellett volna hoznom ezt a részt amikor ennyire aktívak vagytok. :P Jó olvasást! :) Zene: Amnesia

Luke szemszöge
Az egész nap egy nagy nulla volt. Gemma nálunk aludt,de reggel már elment. Azt csináltuk ma, hogy feküdtünk, ettünk, telefonoztunk és ezt így szépen újra és újra. Ami feltűnt, hogy Viki egész nap rossz kedvű volt. Megkérdeztem erről Renit, de azt mondta neki, hogy rosszul aludt. Ja én is de ettől még nem vagyok ennyire pukkancs. Majd Ren megelégelte és felrángatta az emeletre.

Viki szemszöge*
- Mi bajod van Viki? És ne is számíts arra, hogy elhiggyem a hazugságod mert engem nem tudsz átverni -tette keresztbe a kezét maga előtt Reni.
- Jól van, de utána békén hagysz ezzel?
- Ígérem -mondta unottan.
- Gemma a bajom.
- Mi?Azt hittem kedveled. Tök kedves szerintem.
- Igen és ez a bajom. Túl jó. Sokkal jobb mint én.
- De ez téged miért zavar? Bár nem igaz egyáltalán, de. Ó leesett -világosodott meg - Neked tetszik Ash?
- Igen, de őt egyáltalán nem érdeklem.
- Fú figyelj, tudom, hogy most valami bíztató és hosszú tanácsot kéne mondanom, de ehhez még reggel van nekem és a fejem is fáj -mondta ezt így fél öt fele - Megbeszélhetnénk máskor?
- Persze -enyhültem meg egy kicsit. De a másik percben már ránk is nyitották az  ajtót. Vajon ki volt? Ashton.
- Bocs sziasztok azt akartam, hogy nem tudjátok hol van a müzli?
- Tegnap azzal aludtál, de ma már nem volt nálad -nevetett Reni. Hú  remélem nem hallotta a beszélgetésünket. Bár az elég furcsa lett volna, mert Renivel négyszemközt magyarul beszélünk.
- Tényleg? - nézett ránk hülyén.
- Nem emlékszel rá? -szórakozott Ren
- Nem nem emlékszik majd eszel mást, na szia -vágtam a fejéhez idegesen.
- Most mi bajod van? -kérdezte értetlenül.
- Ash kérlek most hagyd -kérte szépen barátnőm. Megértette és be is zárta maga után az ajtót. Fájdalmas fejjel néztem Renire és lerogytam szerencsétlenül az ágyamra. Olyan hülye vagyok.

*****

Egész nap nem mertem Ashton szemébe nézni. Bántott a dolog, amiért olyan bunkó voltam vele pedig nem is tudja miről van szó. De nem is baj. A nap átlagosan telt egészen estig. Luke és Reni eléggé elvoltak fent a szobába amíg a nevetés átváltott egy ajtó csapódásba. Majd nocsak meglepően Renáta barátnőm viharzott le a lépcsőn majd ki az ajtón.

- Hova mész? Már sötét van! -kiabáltam utána.

- Nyugi nem lesz semmi baj. Mindjárt jövök -ment is el.  Aztán felszaladtam a fiúkkal Luke-hoz. Hihetetlen. Mind a kettő olyan makacs és ilyen apró kis sz@rokon kapják fel a vizet. A vak is látja, hogy mind a kettő odavan a másikért most minek a veszekedés? Hogy egyiknek se csökkenjen le az önbecsülése? Ők bezzeg nem tudják, milyen ha a másik semmibe veszi őt pedig annyira szereti de ezt nem meri bevallani!  Most például az volt a probléma, hogy Reni elmesélte, hogy ki is az a Max. Luke persze egy csomót kérdezett róla amire rendesen is válaszolt, de amikor Luke felhozta azt a témát, hogy ezt  miért nem tudta elmondani elkezdtek veszekedni. De ezt nem is nagyon értem de valami ilyesmi. Majd a nap folyamán Luke felhívta őt de ettől csak még idegesebb lett mind a kettő. 

Már tíz óra lehetett amikor ott voltunk, hogy felhíjuk a rendőrséget, mivel Ren még mindig nem jött haza. De végül hagytuk, reggelre biztos megjön. 

Luke szemszöge*
Másnap reggel Bence hangját hallottam meg. Fogalmam sem volt, hogy mi a baj. Bence nem szokott ilyeneket. Egyből kirohantam, és benyitottam hozzá. Nem voltam ezzel egyedül Michael és Ashton is kijöttek a szobájukból.
- Mi történt? -jött fel a lépcsőn Calum.
- Nem tudjuk -vontuk meg a vállunk és akkor megláttam Bencét. És olyat láttam amit még soha. Bence sírt. Nagyon megijedtünk.
- Mi történt? -kérdeztük.
- Reni... -kezdte szipogva, de nem tudta folytatni. Ekkor bennem is megfagyott a vér.
- Mi van Renivel? Bence, mond már!!! -idegeskedtünk.
- Reni kórházban van. Autóbalesetet szenvedett és azóta kómában van -nyögte ki végre. Itt nem bírtam tovább le kellett ülnöm. Éreztem, hogy mindent homályosabban látok a felgyülemlő könnyek miatt a szememben. Az arcomat a kezembe temettem és imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen. A srácoknak szintén fátyolos volt a tekintetük, de próbáltak nyugtatni minket. Sikertelenül.
- Melyik kórházban van? -jutott eszébe Ashtonnak. A hangja szokatlanul halk volt.
- Ami itt a környéken volt.
- Akkor szedjétek össze magatokat és indulunk -állt fel Calum is. Nehezünkre esett, de feltápászkodtunk és felvettük a cipőnket. Az eső is esett, de nem érdekelt. Egy szál pólóban vártuk a taxit mert úgy gondoltuk nem jó ha Bence vezetne ilyen állapotban mi meg nem vagyunk valami profi sofőrök. Az esőcseppek az arcomra hullottak,így alig lehetett észrevenni az enyhe sírásom. Bár a szemeim biztos pirosak voltak. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy bármelyik fotós megláthat. Nem érdekelt, semmi sem.Csak Reni egészsége. A taxi meg is jött. Beültünk mind és már mondtuk is a címet. Néma csönd volt a kocsiban. Csak az idegtépően lassan járó órát néztem.
Egy napnak tűnt mire odaértünk, és szaladva bementünk a kórházba. Egyből a pulthoz mentünk.
-  Renáta Lawson, hol van? -szólalt meg Bence.
- Maguknak is jó napot -mondta mogorván.
- Jó napot? Komolyan? Most szenvedett balesetet a barátunk, neki meg a húga! Szerinte jó napunk van? -tőrt ki belőlem. Egyből visszavett magából a nő és megnézte hol van.
- Nem szabadna bemenni még, mert most vizsgálták meg. De ha hozzátartozók akkor menjenek. A 17-es teremben van -közölte az információkat. Ahogy tudtunk mentünk és kerestük a 17-es termet.
- Oké, váljunk szét, ha valaki megtalálja hív -mondta Michael. Igen ez ésszerű volt, mivel akkora ez a kórház mint egy kastély. Elindultam az egyik irányba. Megtaláltam a tizeneket. Egyből futásra kényszerült a lábam. 15. 16, és 17! Megvan. Bekopogtam, majd benyitottam. Szerencsére pont nem volt ott senki. Lehet, hogy nem szabadna bejönni, de nem érdekelt. Megláttam Renit. Fehér kórház ruhában feküdt ott. Csomó kis csövet kötöttek hozzá. Kezén fehér kis csipesznek tűnő

valamicsoda volt. Szörnyű volt így látni. Megfogtam a kezét és apró puszikat adtam rá. A könnyeim ilyenkor már patakokban folyt az ágyra. Majd az arcát simogattam meg. Szeme csukva volt. Akaratlanul is lehajoltam hozzá és megöleltem. Olyan gyenge volt és törékeny. A szívem szakadt meg. Tudtam, hogy fel kellett volna hívnom a srácokat de beszélni sem tudtam. Tegnap még gondolni sem mertem ilyenre. Hogy ez lesz. Persze én hülye meg besértődtem. És a tegnapi veszekedés miattam volt. Hogy haragudhattam rá tegnap. Bárcsak visszamehetnénk az időben. Nem engedtem volna el soha. Ha tudtam volna, hogy ez lesz. Mindent másképp tettem volna. Csak, hogy ott van az a volna. Nem tettem meg. Most gyűlölöm magam.
Gondolatmenetemet az ajtó nyitódása szakította meg. A srácok voltak. Egyből odarohantak az ágyhoz és ha eddig még nem sírtak volna eleget, most már igen. Bence a másik kezét szorongatta. A srácok ráborulva az ágyra bőgtek. Majd egy orvos jött be.
- Üdvözlöm önöket. Gondolom Miss. Lewis barátai -mondta kedvesen az ősz hajú bácsi. Bólintottunk.
- Doktor úr, mi baja van? És hogy történt ez az egész? -kérdezte Bence.
- Khm... Jöjjenek velem -nyitotta ki az ajtót, hogy kint mondja el. Kibaktattunk és érdeklődve néztünk rá -Üljenek le! -mondta feszülten. Úgy tettünk ahogy kérte.
- Nos, Miss. Lawson ma hajnalban sétálgatott az utcán. És beült egy taxiba, mert eleredt az eső. A szemtanúk azt mondták, nagyon rossz kedve volt és szomorú is. Tehát beült a kocsiba. A taxis már nagyon rég óta fent volt, ezért egy pillanatra máshova figyelt. Egy ittas vezető meg oldalról beleütközött a kocsiba. Az nekivágódott az út szélén lévő fának. Miss. Lawson beverte a fejét és... -mesélte és minden szava lejátszódott a fejemben. Borzalom.
- És? -sürgettük.
- És a vizsgálások alapján.... Amnéziája van -mondta, ki velem meg megfordult a világ. Ha nem ültem volna, szerintem összeesek. Ez nem velem történik! Kész feladom, lőjjetek le. Újra megjelentek a könnyek az arcomon. Tegnap este, velem beszélt telefonon. Miattam lett mérges, mert megint összevesztünk. Miattam történt az egész. Ha nem hívom fel, akkor nem megy el máshova szakadó esőben taxival. És nem történik meg ez az egész. Miattam szenvedett amnéziát az a lány akit mindennél jobban szeretek. Kitörlődtem a fejéből és minden ami eddig volt. Újra kell élnie mindent. Miattam. Nem igaz.
- Magukra hagyom, ha akarnak bemehetnek hozzá -ment el az orvos.
- Nem igaz! -görnyedtem össze. A fiúk körülvettek és simogatták a hátam. Tudnak mindent. tudják mi volt az este - Bence, én... Komolyan sajnálom. Nem tudtam.... -paszíroztam ki magamból a szavakat, de nehezemre esett.
- Luke, nem tehetsz róla -tette a kezét a vállamra. Sírva megöleltük egymást.
A 5 Seconds Of Summer tagjai itt állnak szétbőgve a fejüket. Hihetetlen. Kb. már este lehetett, de nem jött álom a szemünkre. Bementünk ismét a terembe. Ez a lány már nem ismer. Egyikőnket sem. Kezdhetünk újra mindent. A legelejéről. Nagy csönd volt, majd Viki vörös szemekkel törte be az ajtót. Egyből Renihez futott.
- Reni! Én barátnőm! Kérlek ébredj fel -zokogott a vállára borulva - Nem lehet igaz! Ez nem is a valóság. Egy rossz álom! -tépkedte a haját. Calum hátulról megsimogatta a hátát.
- Viki, nyugodj le -ölelték meg egymást.
- Nem, Reni nem lehet amnéziás! Ebbe belefogok őrülni -sírt Cal vállán. Mi is odamentünk hozzá és mi is megöleltük. De nem ért semmit. Se neki se nekünk, nem lett jobb. Elvesztettük a régi Renit. A kedves, bátor, szép, okos, önfejű és makacs Renit. Túl sokáig vártam. Nem mondhattam el neki, hogy meghalok érte. És most itt fekszik miattam, kómában.
Visszaemlékeztem a veszekedéseinkre. Mind kis hülye dolgok miatt volt. Bárcsak kitörölhetném mindet. Bár már bármit megadnék, hogy még veszekedhessek vele. Az is sokkal jobb mint, hogy itt feküdjön tudatlanul. Remélem meghalt az az ittas hülye. Vagy ha nem én intézem el. Ahj... csak feleslegesen dumálok. Nem tudom megváltoztatni a dolgokat. Ami megtörtént az megtörtént. És mind miattam. Ha tudtam volna, kihasználtam volna minden egyes pillanatot vele.
- Luke -szólt halkan Ashton - Mennünk kell. Mindjárt éjfél -mondta.
- Nem -ráztam meg a fejem - Én nem megyek sehova. Itt maradok Bencével.
- Biztos? -kérdezték aggódóan.
- Biztos -bólintottam. Elköszöntünk tőlük és kimentek az ajtón. Húztam egy széket az ágyához (mint Bence) és leültem, közben el nem engedve hideg kezeit. Még mindig nem tudom elhinni.
- Elmegyek a büfébe. Hozzak neked is egy szendvicset? -kérdezte Bence.
- Igen, kösz -mondtam, aztán ő is kiment. Egyedül maradtunk. Szép hosszú haját kezdtem simogatni, majd ajkaira néztem. Hirtelen meggondolatlanul közelebb hajoltam hozzá és egy apró csókot leheltem rá. Bárcsak ezt megtehetném úgy, hogy magánál van. A gombóc a torkomban nem mozdult.

- Reni, én annyira sajnálom! De ne tedd ezt velem! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Én szeretlek, és nem akarom, hogy elhagyj! De már késő ezt elmondanom. Eddig féltem, mert azt hittem, hogy ha ezt megtudod vége a barátságunknak. Így utólag visszagondolva, sokkal jobb lett volna, mint hogy addig várok amíg nem mondhatom már el. Szeretlek, Reni. És mindig is foglak! Bárcsak ez az egész egy rémálom lenne -mondtam a végét már sírva. Ekkor rápillantottam az órára. Pont éjfél volt. Aztán hirtelen hátulról valaki rátette a kezét a vállamra. Viki volt.
- Hát te?
- Vissza jöttem. Nem bírok elmenni. Nem bírom itt hagyni. A fiúk is maradni akartak utána, csak lebeszéltem róla. Ők hagy aludjanak.
- Értem. Bence lent van a büfében.
- Oké. És te nem vagy álmos?
- Nem jön álom a szememre -mondtam elszorult szívvel. Majd Viki ölelt meg, amit viszonoztam - Már túl késő. Nem tudtam elmondani neki -szipogtam.